A diákok naivan reménykednek abban, hogy az "iskola első napján" nem fognak tanulni. Pedig ez nem így van. Az alsóban megszokott "Mit kaptál Karácsonyra?" kérdés elavult, és hogy mit csináltál a szünetben, már senkit nem érdekel. Én viszont most (ha kell, odakötözlek a gép elé), elolvastatom veled a saját élményeimet. *gonosz kacaj*
Először is, mély felháborodást keltett bennem, hogy 23.-tól kezdődik a szünet. Velem többet ezt nem csinálják meg, mert nem lesz benne köszönet. (Részvétemet nyilvánítom a Vetésisek felé, akik szombaton, hétfőn, és kedden is mentek "dógozni".)
A karácsonyi bejgli nálunk nem divat, a mézeskalácsot is én sütöttem. 24.-én megjött a Jézuska, ahogy azt minden háztartásban ilyenkor illik. Az aznap vásárolt fejhallgatót már a fa alatt eltörtem. De dícséretemre legyen mondva, a Karácsonyra kért (negyedik) terráriumot ezúttal nem mértem el.
25.-én a rokonsággal is megünnepeltük a Karácsonyt. A bejgli ott sem szokás, de kinek kéne a száraz, fogakközészorulós mákosbejgli, ha sütött a Mama gesztenyés süteményt. Fájó szívvel megváltam a PlayStation 2-őmtől, mert a 10 éves unokatestvérem szíve vágya volt az én konzolom. 30 000 magyar forintért, és a régi Nintendo 64-emért cserébe már nem volt annyira fájdalmas a búcsú.
Ezek után élveztem a jól megérdemelt pihenést, ugyanis 29.-én keresztül utaztam az országot. A pesti átszállásnál gyorsanhamar szert tettem egy Tisza cipőre, melynek talpa először debreceni földön ért le. Ez egy cipőnek hatalmas élmény. Meg nekem is... Íme a szépség:
Íííígy van gyerekek, Debrecenbe vezetett az utam, mint minden év végén. Nálunk ez már családi hagyomány, hogy decemberben lezúzzuk az évet az évzáró Tankcsapda buli keretei között. Ezt kifejteném.
A huszonnegyedik Tankcsapda koncertem volt az idei turnézáró buli. 6-kor volt a kapunyitás, én fél hatkor már ott toporogtam a Főnix csarnok "kapui" előtt. Meg is volt az eredménye. Én voltam az első a hatalmas csarnokban:
Megláttam a T-rexkarmos díszletet a színpadon, és arra gondoltam, hogy a Tankcsapda idén is kitesz magáért. No de hiába álltam be én először a kordon elé, amikor már gyűlt a nép, egyre rosszabb helyekre kerültem. A rocker állatok vadak voltak, mint mindig, de ezúttal engem sem hagytak ki belőle, sajnos. A koncertre panasz nem lehetett, valóban mindenre föl voltak készülve. Volt ott piró, t-rex karom, hóesés, füst, por, lufi, ezüst papírdarabok, fény, panem et circenses, meg ami a népnek kell. Mutatom:
A koncert végén Cserkó (a gitáros) mindenki döbbenetére hozzámvágott egy ventillátort, és ledobott a színpadról egy dobogót, tökretéve ezzel 2-3 reflektort. Lehetett az emberben egy kis "fantázia". Két zenésztársa arcáról az alábbit véltem leolvasni: "Nem velünk van!"
A Pixelfilmes emberek vadul kameráztak, meg fényképeztek a koncerten, úgyhogy reméljük valamilyen formában (vagy a "nézek Lukácsra, mint egy istenre", vagy az "áú, vesénrúgtak") látható leszek a filmen, vagy a képeken.
Büszke lehetek magamra, ugyanis több 60kg vs 160kg párbajból győztesen kerültem ki. Úgyhogy vigyázzatok velem, mert hegyes a könyököm, és kemény a Converse csukám talpa. És nagy a pofám.:D
A debreceni szálláshelyből csupán a fürdőszobát emelném ki. Márványból volt az egész. De úgy értsétek, hogy tényleg az egész. A WC deszkát is beleértve. 10 centis tömör kő volt. Mikor szorongva ráültem, mindig átfutott az agyamon, mi lesz, ha ráesik a lábamra? Mit mondok majd az ügyeleten? Hogy eltörte a nagylábujjam a márvány buditető? Biztos szereztem volna a balesetiseknek egy-két boldog pillanatot. De hál' Istennek, erre nem került sor.
Nem volt az elkövetkező 2 nap gyalog-galopp. Másnap rögtön indultunk haza, ugyanis nekem (meg Édesanyámnak meg Édesapámnak) még 31.-ére össze kellett ütnöm egy fergeteges házibulit drágajó osztálytársaimnak, hogy végre szóbaálljanak velem. Viccet félretéve, a házibuli valóban fergetegesre sikerült, itt viszont nem merülnék bele a részletekbe, mert az nyomdafestéket (és blogcenzúrát) nem tűrő lenne. ;) De itt egy partyfotó ízelítőnek:
Egy dolgot viszont sikerült megtanulnom a fantasztikus buliból: Nehéz a házigazdák élete...
És a fennt említett Tiszacipő, még újkorában lelte halálát a sártengerben szilveszterkor. Mára némileg rekonstruáltuk a lábbelit, de új már soha nem lesz. (egy perces néma csönd a piros cipőmért.)
Ezúttal kívánom minden blogfüggőnek, hogy olyan jó legyen a 2010-es éve, mint amilyen jól nekem elkezdődött. ;)
Písz, en' láv.
PöDe
